"Hát nem tudom!"

Írta: Soós Kadocsa 2011. június 27. hétfő, 22:33
Rate this item
(4 szavazat)

“Hát nem tudom!”
Jiri Menzel


 imagescal36p0p.jpg - 6.95 KbGondolatok magamról
 

“…a magyar szeret másokat sértegetni,
és mivel ez nem fáj neki, azt hiszi:
azoknak se fáj, akiket sért.”
Széchenyi

Nem csak a mostani hangszálgyulladásomból adódó, hanem az általános "kukaságom" késztetett arra, hogy bizonyos kérdéseket, melyekről sajnos nemigen tudtunk véleményt cserélni az elmúlt 10 évben, papírra vessek. Mint az egész ország, a mi baráti körünk is két szekértáborra szakadt, és a szekérlőcsök zaja elnyomja a diskurzus lehetőségét. Mi az, hogy jobboldal - baloldal, keresztény - nem keresztény, magyar - nem magyar, liberálbolsevik - keresztény konzervatív. Ezek a "szakkifejezések" az elmúlt 12 év termései, általában "mi" mindnyájan magyarok voltunk, és vagyunk, egységesen elítéltük a szocialista rendszert, persze csendesen, még legszűkebb körben sem ragadtatta el magát senki, legalábbis nem emlékszem rá. Mindannyian végeztük a dolgunkat, igyekeztünk választott szakmánkban jót csinálni, és bár korlátozott lehetőségek között, de megfelelő életszínvonalon élni. Utaztunk, építkeztünk, és ha együtt voltunk, jól éreztük magunkat.
Nekem családi indíttatásom alapján politikailag valahol eléggé jobb oldalon lenne a helyem, sőt sérelmeink alapján egyik fő hangadó lehetnék. Igaz, hogy a tágabb famíliám nem tartozott a Horthy-Magyarország felső tízezréhez, de igen jómódú középosztálybeliek voltak. Igen szerteágazó rokonságunkban volt földbirtokos, táblabíró, rendőrfőkapitány és rengeteg pap. Igazi "uram bátyám" országa, irigylésre méltó családi összetartással. Ha nincs a második világháború, szűkölködő gyermekkorom és a szétzilált életem helyett bizonyára "úri" karrier állt volna előttem, bár anyagiakban sikeresnek mondhatom magam. Apám "kutya Szerbiát" dalolva ment harcolni az I. világháborúba, a másodikba is 48 évesen, hazafias érzelmekkel fűtve főhadnagyként zsidószázad-parancsnok volt. Ilyen minőségben vonult a Don-kanyarig, szerencséjére az áttörés után érkeztek meg, így 2000 km gyalogtúra után sértetlenül tért haza. Gyermekkoromban hamarabb tudtam "Nagy-Magyarország” 63 vármegyéjét, mint az "ABC" - t, dalok közül a "maroknyi székely"-t, mint a Himnuszt. A háború után, mint MUSZ-os parancsnokot, népbíróság elé állították, 36 hónapot volt börtönben illetve REF-en. Elgondolható, hogy milyen szegénységben éltünk, édesanyám apránként adogatta el értéktárgyainkat. E politikai nyomás ellenére, amikor Apám otthon volt, a család élte a megszokott kisvárosi polgári életet, kártyacsaták, összejövetelek, névnapok stb. A vád alaptalan volt, a Népbíróság 1948-ban elejtette a vádat, felmentették. A szabadsága nem tartott sokáig, mert 1950-ben rémhírterjesztés miatt kilenc hónapra internálták. Ekkor bővült földrajzi ismeretem Kistarcsával, és az Andrássy út 60-al, ahol apámat dolgoztatták. Szabadságát nem sokáig élvezhette, mert 1953-ban 60 éves korában "szívszédülésben" halt meg, 12 évesen én találtam rá a fáskamrában.
Szóval hol a helyem, melyik szekértáborban? Hiszen a Rákosi - Kádári korszakban voltam osztályidegen, egyéb és X-es származású, érettségi után csak 3 év után mehettem egyetemre, nyugatra is csak a 70-es évek elején, amikor már boldog-boldogtalannak útlevél lapult a zsebében. KISZ-tag sem voltam. Igaz nem agitáltam sem a Kádár rendszer, sem a szocializmus ellen, csendben végeztem a napi munkámat, és így, Kádár szavaival élve, "építettem a szocializmust", mint a többi magyar állampolgár, akár bevallja, akár nem.
A manapság elsősorban a "polgári" értékrendet képviselni vélők szájából minduntalan hallom a "magyar, polgári, hazafi, keresztény, ezeréves múlt, nemzetáruló, hazaáruló, liberálbolsevik" kifejezéseket, melyeket tudatlanságomnál fogva nem vagyok képes egzaktul értelmezni, és gyakran felteszem magamnak a kérdést: én most mi vagyok tulajdonképpen???
Egyáltalán magyar vagyok-e? Igaz családfánk szerint igen, mert alföldi család lévén nem házasodtunk se zsidóval, se svábbal. Így alakult. De a Magyar Fórum szerint "aki magyar velünk tart". Ezt skandáltuk 56-ban a Bem szobornál, a Parlamentnél, végig a Körúton, Sztálin szobrot fűrészelve, röplapokat osztogatva. 15 évesen nem voltam tudatos forradalmár, sodródtam az eseményekkel anélkül, hogy annak lényegét értettem volna. Szóval ki a magyar? Aki szónoki emelvényről harsogja, vagy aki munkásságával bebizonyítja azt? Mert inkább tartom magyarnak Petőfit, József Attilát, Teller Edét, Molnár Ferencet, Germanus Gyulát, Vámbéry Ármint, Pechy Balnkát, mint a mai "bocskai ruhás, kokárdás", "igaz" magyarokat. Mert a bocskai ruha, meg a darutollas kalap igen rossz emléket idéz fel, hiszen ilyen "igaz" magyarok elől menekült el Magyarországról a 30-40-es években Gábor Dénes és Szilárd Leó, emigrált Bartók Béla, lőtték a Dunába és küldték haláltáborba Radnótit, Szerb Antalt és még százezreket. Szóval mi a maradandóbb, a szó vagy a tett? Szabad-e bármelyik pártnak, politikai csoportosulásnak a magyarságot kisajátítani. Aki nem tart velük az nem magyar. Jelenleg beleesek ebbe a kategóriába én is, és lettek nem magyarok több százezrek egyik percről a másikra a harmincas-negyvenes években. És nemzetvesztő, hazaáruló vagyok-e, mert Hazánk gyászos eseményeit másként értelmezem, nem sírom vissza az "ezeréves határokat". Több száz év állt rendelkezésükre ősapáinknak, hogy magunkhoz édesgessük az ország területén élő nemzetiségeket, hogy magyarokká váljanak, de "büdös oláh", "krumpli nem étel, tót nem ember" mentalitással (ezeket gyermekkoromból ismerem) sok mindent nem érhettek el. Mi is harcoltunk a németesítés és a Habsburg fennhatóság ellen, sajnos eredménytelenül. Etnikailag sem volt egységes a Kárpát-medence, hiszen az 1910-es népszámlálási adatok alapján úgy a Felvidék, mint Erdély alig 30%-a volt csak magyar anyanyelvű, a Nagy-Magyarország majdnem fele, több mint 8 millió ember, nem volt magyar.
A trianoni határok valóban igazságtalanok, és 3 millió magyart taszított kisebbségbe, az első világháború után Magyarországot érte a legnagyobb veszteség, de idézem gr. Bethlen Istvánt, naplójából: "Az viszont természetes, hogy utólag nem a győzők, hanem mindig a legyőzöttek vonatnak felelősségre, mint háborús bűnösök, és mint olyanok, akik rabló szándékkal indítottak rablótámadást békés és ártatlan szomszédaikkal szemben". Érdemes lenne e sorokat egyes politikai vezetőknek megismerni és értelmezni. Bethlen ezt 1944-ben írta, amikor már világosan látta, hogy a kezdetben az ő általa is támogatott mérsékelt revizionista politika Gömbös jóvoltából hová vezetett. Szerencsére még nincs Gömbösünk, de a kísértés, az érzelmekre ható jelszavak skandálása feltámaszthatja szellemét. Értékrendem szerint hazafi volt a 19-es vöröskatona, aki a hazánkra támadó románok és szlovákok ellen harcolt, és akit esetleg Héjjas Ivánék tarkón lőtték, de az a szerencsétlen magyar katona 1942-ben a Don-kanyarban nem a hazáját védte, eleve áldozat volt csak csupán. Ismét Bethlent idézve: "A Don partján harcoló magyar katonának egy pillanatig sem volt az az érzése hogy, hazáját védi ottan. ... A magyar paraszt természetes józan ösztönnel megérezte, hogy a harc kezdetén értelmetlen volt beavatkozásuk; végén pedig már nem térhettünk ki a harc elől."
Hazafiatlanság-e, hogy nem értek egyet a nemzeti trikolor jobboldali kisajátításával. Aki hordja 1 hónapig, az igazi hazafi és magyar, aki nem, az ...? Ezek az ötletgazdák a 80-as években a Petőfi szobornál vajon mekkora kokárdát tűztek ki mellükre? És aki kis kokárdát viselt, az csak éppen, hogy csak hazafi, aki kocsikeréknyit az az igazibb? És ha úgy alakul, hogy a választásokon nem a "polgári" pártok nyernek, akkor a kokárdát felváltja a gyászszalag? Hát nem tudom. Egy jobboldali beállítottságú barátom évenként, amikor májusban lemennek a balatoni nyaralójukba, azonnal kiteszi a nemzeti lobogót és szeptemberig kint is tartja. Nem parancsra, önszántából- Szóval kié a trikolor?
És keresztyén vagyok-e, és egyáltalán ki mondja meg, hogy ki a keresztyén. A napi politika csúcsán lévők? A mai "keresztyén" jelszavakból az Isten teljesen ki van iktatva, mert "keresztyén" a szlogen, nem pedig a "hívő keresztyén". A keresztyén az, akit megkereszteltek, a hívő keresztyén pedig a Krisztusi tanításokból vezérelve él, azaz próbál azokat betartva élni. Mert a kereszténységet is évszázadok óta a napi politika hatalmának megerősítése használja fel, nem válogatva az eszközökben. Gondoljunk csak a keresztes hadjáratokra, az Isten nevében vívott évszázados harcokra, vallásháborúra, inkvizícióra, a kereszténység nevében irtották ki Amerika őslakosságát, harci zászlókat megszentelve küldtek eleve halálba több százezer magyar katonát úgy az első, mint a második világháborúban. Az Újszövetség tanításai nem erről szólnak. Kíváncsi volnék, hogy idősebb és ifjú politikusaink zöme egyáltalán meg van-e keresztelve, jártak-e templomba, hitoktatásra, éltek-e a szakramentumokkal (úrvacsora, áldozás stb.) 1995 előtt született gyermekeiket megkeresztelték-e, vagy csak a hatalom csúcsán váltak keresztényekké, és a megszervezett körmeneteken, templomi hangversenyeken, templomavatáson áhítatoskodtak. Napi olvasmányuk-e a Biblia, vagy „uram bocsá´” egyáltalán olvasták-e? Jómagamat hívő kereszténynek tartom, annak ellenére, hogy jó 4 éve már nem voltam templomban. Igaz az ún. "átkos időkben" úgy otthon, mind Pesten gyakori templomjáró voltam, kiváló prédikációkat hallhattam Ravasz László és Muraközi püspöktől, Cseri Kálmántól. A 80as-90-es években presbiter voltam, támogatva a templomunk rekonstrukcióját és egy budapesti református gimnázium beindítására alakult Gönci Pál alapítványt. Az alapítványban kb. 300-an lehettünk, de a támogatók között se Orbánra, se Csurkára nem emlékszem. De ott volt Bibó István, aki az egész alapítvány motorja volt. Az egyházak ismét hatalom és pénzéhesek lettek, pedig mily felemelő érzés volt a budai templomunk rekonstrukcióját befejező istentiszteleten egymást mellett látni a különböző felekezetű papokat, érezve az ökuménia kibontakozását. Na de ennek vége. Sajnos sok helyen a különböző felekezetű papok szinte már nem is köszönnek egymásnak. Úgy néz ki, hogy a napi politika bevonult a templomokba is.
Nehezen tudtam elfogadni, hogy rendszerváltás után az akkori kormány- melynek jóhiszeműségét és tisztességét nem kérdőjeleztem meg- idejének zömét vélt vagy valós sérelmek kivizsgálására és kárpótlására fordította, persze a zömmel humán értelmiségiekből álló Parlament gyakorlat és szakismeret híján mással nem is nagyon foglalkozhatott
És azt is nehezen emésztem meg, hogy egy 30-40 fős kollégiumi társaság egy csapásra bírja a bölcsek kövét, sőt a legbölcsebb a színházépítéstől az autópálya-nyomvonal kijelölésig, a metróépítéstől a forgatókönyv kiválasztásig mindenhez abszolút csalhatatlanul ért. Ez lesz és kész, mert nálunk az erő. Hogy lehet az, hogy egy liberális eszméket valló radikális társaság egy perc leforgás alatt keresztyén-konzervatívvá válik, 180 fokot fordulva, úgy mint a napraforgó, csak a növény az életet adó Nap, ők pedig a megélhetésüket adó hatalom és politika sugarait keresik. Megtagadni, fumigálni, gusztustalanul kritizálni mindazt, amit elődeink tettek. Hogy "hazudik a Miniszterelnök!" Antallra célozva, nem Horn kiabálta a parlamentben. Mi várható tőlük, meddig lehet még ideológiát, eszméket váltogatni? Egy ismert csaló kártyással könnyű játszani, mert tudva ezt, erre a partner odafigyel, de a hamiskártyás mindig veszélyes. És azt sem értem, hogy ha már "agyagba akarta döngölni a kommunistákat", akkor most a polgári színekben tetszelgő elvtárs miért lett jó és hazafias polgár, és aki esetleg nem is volt elvtárs, de egyes dolgokat kritikusan néz, netalán ellenvéleményét hangoztatja, az hazafiatlan, nemzetellenes. Szükségszerű-e, hogy 2002-ben egy képzett és fiatal politikai elit unalomig majmolja a Horthy-Magyarország uralkodó osztályának már akkor is kissé komikus szokásait, veszi át jelszavait (keresztény és magyar, "Szent Korona, Mária országa, nem, nem soha!, Corvin-lánc, Vitézi-rend, Sándor-palota, parádék, zászlólobogtatás, gondolom majd garden-parti a Várban), közben szinte egy önálló ötletük sincs.
Igaztalan lennék, ha csak kritizálnék, mert teszik a Millenáris, a megvalósult beruházások, a Széchenyi-terv keretében jó helyre címzett támogatások, nagy segítség a diákhitel, a lakástámogatás, de ezek zöme csak a jobb módúak számára jelentenek igazán előnyt. Persze ez a cél, a polgári középosztály kialakítására, épp úgy, mint a Horthy-korszakban. Ez a réteg alkotta a lakosság 10-15%-át. És a többi?
És nem tetszik, sőt riaszt, hogy a harmincas évek revizionista jelképei mind gyakrabban jelennek meg felvonulásokon, gyűléseken, szórólapokon; keresztre feszített trianoni Magyarország, Nem, nem, soha! kazetták és CD-k tucatjai. A "Nemzeti Front" kazettái és szimbólumai egyértelműen fasiszta indíttatásúak. (nyilaskereszt, karlendítés stb. - naprakész információim a tinédzser fiam jóvoltából.) Mindannyian tudjuk, mi lett a vége. Erkölcstelennek tartom a sokszor félművelt embereket, fiatalokat ilyen szellemiséggel toborozni és pártpolitikai célok szolgálatába állítani. "Állítsátok meg Arturo Uit!" írta Brecht. Sajnos nem sikerült. De cinkos, aki néma. Miért csak most, egy pár éve lettek egyes fontos személyiségek oly nagy hazafiak, aggódva figyelve a nemzet sorvadását, a magyarság térvesztését. Ezek a 90-es évek előtt miért nem aggódtak, amikor a nemzetközi internacionalizmus volt a fő ideológia, és legalább íróasztalfiókjuk számára írhattak volna értekezéseket, melyek e témával foglalkoznak. A rendszerváltás után tucatjával adhatták volna ki.
És ha sem igaz magyar, sem keresztyén, sem hazafi nem vagyok, nem lelkesedek a polgári kormányok minden intézkedéseiért, akkor egyértelmű hogy „liberálbolsevik”-ká váltam.
Sokszor próbálok önvizsgálatot tartani, mert ha, életünk nagy részét együtt töltött baráti kör X %-a egyértelműen a jobboldali, polgári elvet és ennek gyakorlati megvalósítását hozó hatalmat tartja jónak és igaznak, akkor csak én lógok ki a sorból, maradtam Baumgartner Bandika, aki az ország eseményeiből sajnos semmit nem ért.
Minap olvastam egy Széchenyi idézetet: „ A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázas dolgozik a haza meggyilkolásán.”

Mindnyájatokat ölel: Soós Kadocsa

More in this category: Emberségből jeles »

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor