Emlékkarácsonyok -- II. rész

Írta: Czirok Ferenc 2017. december 07. csütörtök, 15:08
Rate this item
(0 szavazat)

fsv 58.jpg - 8.59 KbEgy kis kitérő. Czirók öregapám „A volt cs. és kir. 83. Báró Schikofsky gyalogezred” katonájaként vonult be 1915 nyarán Bécsbe kiképzésre. Tizennyolc éves volt. Az új, hatékonynak tartott fegyvernemhez, a géppuskásokhoz került. Az ezred hajtókájának színe a sötétbarna, ezüstgombokkal az egyenruhán.

A könyv címe: Bodri. Írta: Fábián Gyula. Megjelent Budapesten a Szent István Társulat Kiadásában 1938-ban Györgyfy György rajzaival. Apám kapta keresztszüleitől nyolcadik születésnapjára. A könyv a 83. gyalogezred egyik katonájának, Diósi Péter sárvári asztalosmesternek és pulikutyájának, Bodrinak a történetét meséli el békében, háborúban, fogságban, forradalomban, szökésben és újra otthon. A nagy háborúnak, amely elindította a XX. század sorozatos tragédiáit: életerős férfiak millióinak pusztulását, országok szétesését, százezrek hontalanná válását, lehetővé tette Oroszországban a bolsevista forradalom kirobbantását, a cári család kegyetlen kiirtását és a véres polgárháborút; szóval az irtóztató pusztításnak kevés lírai epizódja lehetett. A következő részlet erre egy szép példa. A regény hetedik fejezetének címe: Karácsony a lövészárokban. Részlet.
A kapitány elővette a messzelátóját, és sokáig szemlélődött.
– Az ám! Fehér zászlóval integetnek. Ugyan mit akarnak? Gerencsér őrmester, intsen vissza maga is valamivel!
Egy perc múlva Gerencsér is fehér lobogót lengetett az oroszok felé. Arra először egy puskaagya jelent meg a lövészárok fölött, majd lapos katonasapka, amely egyre emelkedett, mert nem lőttek rá. Csakhamar torzonborz nagyszakállú orosz mászott ki fegyvertelenül az árokból, utána egy fiatalabb katona. Átmásztak a drótsövények között, majd fölegyenesedve, lassú léptekkel közeledtek. Az egyik orosz valami nagy holmit cipelt. (…)
Pelsőczi kapitány a szemébe húzta sapkáját. Rekedtes, halk hangon szólt. Meghatotta a lelkét ez a különös eset.
– Lehet, hogy csakugyan valami figyelmességet akar mutatni irántunk az orosz, de lehet, hogy kémkedik. Vida zászlós úr egy legénnyel menjen elébük.
Vida bátran kiugrott az árokból.
– Ki jön velem?
Diósi abban a pillanatban már mellette állott Bodrival egyetemben, és megindultak a közeledő oroszok felé.
A század a lövészárok mellvédjére könyökölve nézte, hogy mi történik. A karácsonyfa egyre jobban látható lett. Már a zöld ágai is elváltak a hó fehérségétől, amint imbolyogva közeledett. Egy hang sem hallatszott, szinte ünnepélyes csend lebegett a hómező fölött a két lövészárok között. A katonák a lélegzetüket visszafojtva várakoztak. Ünnepélyes csend lebegett a harctér fölött. Vida elérkezett a két oroszhoz.
– Állj! – kiáltott rájuk.
A szakállas orosz mélyen meghajolt, és tört németséggel beszélt.
– Abram Guzkov tiszthelyettes vagyok. Leonid Kamenszkij százados úr üdvözletét hozom, aki boldog karácsonyt kíván mindnyájatoknak. Tudja, hogy ti fenyőfa mellett szoktátok megünnepelni Krisztus születését, fácskát küldött hát, mert azt hiszi, hogy a ti állásaitokban nincs fenyőfa. Fogadjátok szívesen…
Vida is bemutatkozott, látta, hogy egy közlegényből tisztté előléptetett katonával beszél. Bizonyára igen értékes, derék ember lehet, hogyha ennyire vitte.
Az orosz meglátta Bodrit. A szeme megvilágosodott… Mosolygott, Bodri felé integetett.
– Kusz! kusz! Jer, ide hozzám! Jer, ide kis kutyus!
Bodri kissé bizalmatlanul közeledett az oroszhoz. (…) Felborzolta szőrét, hátrált, ugatni akart, de Diósi bíztatta: – Menj oda hozzá!...
Erre Bodri az oroszhoz ment, aki fölkapta a karjába, az arcához dörzsölte a szőrét. Abram Guzkov megsimogatta a kutya fejét, megnézte a szemét. Szomorúan mosolygott. – Az édesapám tanyáján is ilyen kis kutya játszik az én Borisz fiacskámmal. Az a tanya messze, messze van Szibériában, és most itt egy éppen ilyen kutyácskát látok, mint amilyen otthon van.
Az orosz szemében könny csillant meg, letette a kutyát a hóra, a kezét a sapkájához emelte. Tisztelegve búcsúzott. Vida is szalutált, majd gondolt valamit, és az orosz felé nyújtotta kezét. Guzkov úgy kapta el a feléje nyújtott kezet, mint amikor egy virággal telt ágat ragad meg az ember, ha magához akarja húzni. Az orosz kézfogása meleg volt, Vida érezte, hogy a szívük vére áramlik át a kezükön egymásba. Mondani akart valamit, valamit, mit? Akárhogy tele is volt a mondanivalójával a szíve, mégsem jött szó az ajkára. Hát csak rázták, rázták egymás kezét, mint a virágos ágat. Bizonyosan virágszirmok pilinkéltek a rázás után a hóba, ezt ők érezték is. Guzkov halkan megszólalt. – A kis Jézus legyen veletek – testvér!...
Diósi átvette a takaros fenyőfácskát, és ő is tisztelgett. Így váltak el egymástól az ellenséges katonák, azután visszamentek a lövészárkokba. (…)
A fácskát letűzték a földbe, és díszíteni kezdték. Rózsaszínű tábori levelezőlapokból láncot készítettek, azzal vették körül a fácskát. Mindegyik katonának volt olyan holmija, amely szép karácsonyfadísznek bizonyult. Papírosból sodort rózsa, patronból készült csillag, imakönyvből való szentképecske, sztaniolba csavart csokoládé, kitüntetésül kapott érem, német vaskereszt, katonaruháról való paszománt, konzervdoboz. Gyertyában sem volt hiány.

Egyszerű történet arról, hogy a háborúba sodródott emberek egyenruhában sem vágynak másra, mint szeretetre.

(Folytatása következik) 

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor