Emlékeim a Nagy Háborúról I.

Írta: Juhász Gyula 2017. december 24. vasárnap, 17:57
Rate this item
(0 szavazat)

fsv 70.jpg - 267.59 KbKabók Rudolf, Kőhidgyarmat, közlegény, 5. cs. és kir. huszár ezred.

 

Anyai nagyapám mindössze tizenkilenc éves volt akkor. Már javában dúlt a háború, a hazának katonákra volt szüksége. Erős, edzett, megbízható, a hazáért az életüket is feláldozó katonákra. Hát ilyen volt nagyapám is. Tizenkilenc évesen az első arcvonalban. Tölgyesi-szoros, Ojtozi csata, Piave...

Végül az olasz frontról, a Piavétől támolygott haza, szinte szégyenkezve. Mert, ahogy mesélte, hogy´ néz már az ki, hogy egy fiatal, nemrég még életerős férfi sebzetten, rokkantan térjen vissza szülőfalujába. Mert ilyen volt a nagyapám. A Nagy Háborút megjárt, büszke, fiatal férfi a kertek aljai utat választotta a főút helyett. Hogy őt így senki ne lássa. Lelkileg-testileg megtépázva, fél szemét vesztve, két ujjától és egy harmadik ujjpercétől megfosztva, mellkasát bőven megszórva szilánkos sebhelyekkel. Jött a kertek alatt, szégyenkezve és boldogan, haza! Haza, vissza a családi fészek melegébe, amely őt másfél esztendővel korábban elbocsátotta egy nemes ügy érdekében. Feladatát teljesítette. Nem is tett mást, csak védte a hazát. Igaz hittel, kitartással. Csak a haza lett hűtlen hozzá.
Sokszor mesélt nekem idegenbeli megpróbáltatásairól. Sokszor elmesélte, hogyan kérlelte az orvost trieszti kórházi ágyán, mikor hetekig teljes vakságra volt ítélve, hogy segítsen rajta. Mégpedig úgy, hogy altassa el őt örökre. Hidd el nekem unokám – mondta – ez az állapot elviselhetetlen volt számomra. Bele akartam pusztulni. De az orvosom nem engedte. Azt mondta, „ezzel fiam még két évig is elélhetsz”. Hát a kettőből lett ötvenkettő. Később ezt már viccelődve mesélte nagyapám.
Szikár ember volt. Szikár, kemény, edzett. És józan gondolkodású. Amolyan józan gondolkodású parasztember. Olyan fajta, aki meg tudott bocsátani, de felejteni soha. A papír élete végéig jó barátja volt. Úgy is, hogy megmaradt fél szemével alig látta a betűt. De így is írt, és élete végéig mesélt. Mesélt az átélt borzalmakról, Tölgyes pusztulásáról, az olasz lányokról, ahogy hajtűvel szedték ki a csigákat a házukból, az orosz békekötésről, az álmokról. És persze az árulásról. Szentül meg volt győződve, hogy ők a háborút megnyerték, csak a politikusok döntöttek másképp. ”Magyarország harcképességileg nem veszített háborút, hanem politikai háborút veszített”.

A Hazám hazám szegény magyar Tölgyesem c. versében erről így elmélkedik:

Hazám hazám szegény magyar Tölgyesem
Hazám hiába hullott érted sok deli ifju vére
mindenhol
Győztünk és mi lett a vége
Pusztító politika így elbánt véle...

Hát ilyen volt az én nagyapám. Keménnyé kovácsolta őt az élet. Úgy élt, ahogy becsülete megkívánta. Dacosan, szikáran, mindig kiállva a maga igazáért. Hazatért oda, ahonnan elindult a nagy útra. És ott is hajtotta fejét örök álomra. Nem tett mást, csak harcolt a hazáért. A Hazáért!

A tölgyesi csoda
A karácsony a gyergyói havasokban érte nagyapámat. „Közelgett a karácsony és el is jött nemsokára, di mink csak fohászainkat tehettük a karácsonyfára. Énekeink messze hangoztak és közben az ágyúk mormogtak. 1917 októberében az oroszoknál kitört a forradalom, és a katonáik haza mentek szabadon. Jó dolga lett nálunk is mindenkinek, mert pihenőbe vágtuk fegyvereinket. És azután mentünk nézni a csaták helyét, hogy mi is lehet a város közepén. Ott láttam én egy katholikus templomot, amely a kőhidgyarmatihoz hasonlított. Nagyon megvolt rongálva, a sekrestyéje istállónak volt használva. Az oldalának nekiment egy gránát, és az négy méter szélesen bevágta a falát. Úgy összetörte annak tégláit, hogy aki látta, hát borzongott sokáig. Én ott láttam egy csodát, a romok között Szűz Mária szobrát. Nem volt rajta még egy sérülés sem, pedig a téglákból nem volt egy egészen. Ezeket láttuk többen is és csodálkozva mondtuk egymásnak, hogy a szobrot tekinthetjük csodának. Másnap megnéztem, még ép volt, és harmadnap megnéztem, már akkor a cseh ezredek arra jártak, és a szoborhoz téglákat vágtak. Letörték kezeit, kiverték szemeit. Mikor megláttam, a hideg majd kirázott és gondoltam, hogy Isten miért nem adott rájuk inkább örök álmot.”

Fakéregre írt tábori levél
A most közreadott levelet száz évvel ezelőtt írta a Tölgyesi-szorosból. Ez a fakéregre írt néhány sor számomra igazi kincs. Ereklye, mely a messze távol üzenetét hordozza, és mindamellett annyira személyes. A drága és sokszor megénekelt édesanyának címezve, boldog karácsonyi ünnepeket kívánva haza, Kőhidgyarmatra:

T.c. Kabók Andrásné                       Kelt levelem 1917 December 19
Esztergom megye
Kőhid Gyarmat                                Kedves Anyám boldog karácsonyi
                                                        ünnepeket kivánok a messze
                                                        távolból                  fia Rudolf

                                                        Isten velük a viszont
                                                        látásig

A harcok poklában, ahol az élet és a halál között oly keskeny volt a választóvonal, sem hagyta el optimizmusa: „Isten velük a viszont látásig”. Visszaemlékezéseiben továbbá ezeket a sorokat találjuk: „Később, akik jöttek, azok sorsáról nem tudok, mert a mi csapatunk eljött, vagyis eljöttünk onnan, bízva a kis Jézus születésében, hogy most már nemsokára haza megyünk... Itt kaptam édesanyámtól karácsonyi csomagot, és ebben a kis csomagban küldött egy kis piros posztóból 5x7 centis ruhát, és rajta valamivel kisebb fehér gyolcs volt varrva. A fehér ruhára volt egy szív festve, és alája volt írva: Megállj, Jézus szíve van velem. Ezt az értékes ajándékot nagyon megköszöntem anyámnak, mert valami lelki erőt adott nekem. A félelem nem bírt rajtam erőt venni. Nem az a kis ruhadarab, hanem az a tudat, hogy Jézus szíve van velem.”
És ilyen is maradt mindig az én nagyapám. Rokkantan, megnyomorodva, de félelem és megalkuvás nélkül, tisztességben hajtva le fejét az anyaföldbe, melyet úgy szeretett.

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor