Rate this item
(0 szavazat)

gdh.jpg - 360.59 Kb2016. augusztus 27-én a Zsámbéki Színházi Bázis színpadán Zelei Miklós „Zoltán újratemetve” című színművét a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház adta elő a Nemzeti Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis közreműködésével Vidnyánszky Attila rendezésében. A végletekig korrupt, önkényeskedésre, megvesztegetésre épülő, de valahogy mégiscsak működő szovjetrendszer szisztematikus, részletekbe menő, hol nagyon elszomorító, hol igencsak megnevettető paródiája szövi át az eseményeket.

Az elhunyt Zoltánt (Rácz József) koporsóban szeretné átvinni a temetési menet a határon, hogy eleget téve utolsó kívánságának, Júlia (Tarpai Viktória), volt menyasszonya mellé helyezzék örök nyugalomra. A második világháború végén egybekelni akaró fiatalokat épp a leánykérési ceremónia közben éri az ikerfalu (Nagy- és Kisszelmenc, avagy „Kisberlin”) kettévágása, Zoltánt elhurcolják a „málenkij robot”-nak titulált kényszermunkára, mire évek után visszatér, a másik oldalon rekedt Júlia már nincs az élők sorában. Nagy nehezen sikerül átvinni Zoltánt a szlovák oldalra, de ott meg az derül ki, hogy Júliát épp az imént vitték át a kettévágott falu ukrán oldalára, így próbálva elébe menni Zoltán kívánságának. Fordulna vissza máris a Zoltánt szállító menet, de ismét váratlan akadályba ütköznek: az önkényeskedő, állandóan részeg határőrparancsnok (Ivaskovics Viktor) kijelenti, hogy nem lehet halottakat csak úgy ide-oda szállítani. Az utolsó (?) nehézségeket is végül legyőzve, sikerül a „fiatalokat” egyesíteni, persze nem földi, hanem égi (mennyországi) viszonylatban.
A darab központi eseménysora mellett, a volt szovjet típusú rakétabázis egyik fedezéke szolgáltatta széles „színpad” perifériáin olykor párhuzamosan folytak az események, mozogtak és beszéltek a szereplők, igaz, valamivel lassabban, illetve halkabban. A néző nemcsak lelkileg, de bizonyos körű történelmi ismeretekben is jobb, ha felkészül az információzuhatagra. Ez alatt a felkészülés alatt inkább vagy egyáltalán a hajlandóság is értendő, nyitottság, megértés a nemzeti kisebbségek problémái iránt, a szovjetrendszer eddig még korántsem teljes mértékben feltárt bűneivel nem csak felületes szembesülés. Megjelenik a színen többek közt (az „édes”) Lenin is (szintén Rácz József) egy silány, idealizált festményreprodukcióként, harmonikázva, kivágott száján néha-néha mintha a portrét hordozó háttérszemély cigarettája kandikálna ki, kicsit odébb a színpadon szóba kerül Szolyva, ahol a gyűjtőtáborban a mintegy 40 ezer „málenkij robotra” elhurcolt kárpátaljai magyar és német nemzetiségűből, akik itt megfordultak, továbbszállíttattak, kb. 28 ezer soha nem tért haza. A művelet irányítói többek közt Leonyid Iljics Brezsnyev ezredes, a 4. Ukrán Front politikai főcsoportfőnöke és Nyikita Szergejevics Hruscsov, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága első titkára voltak. Minderről a legutóbbi időkig mint tabutémáról még beszélni sem volt szabad. (A magyarországi elhurcoltakról lásd Berghoffer Róbert Tabu. Élet a fehér pokolban című, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület gondozásában 2010-ben megjelent magyar–német nyelvű könyvét, amelynek javított és bővített 2. kiadása a közeljövőben készül el.)
(Ismét Rácz József révén) a szintén szerephez jutó Jurij Alekszejevics Gagarin 1961. április 12-i űrrepülése alatt lett hadnagyból (a kapitányi rendfokozat átugrásával) őrnaggyá előléptetve. Az űrpilóta világelsősége még nagyobb magabiztosságot adhatott a szovjet vezetésnek a szelmenci („kisberlini”, idegen szóval) „pilóta”-projekt után valami jóval nagyobbat, immár milliós nagyságrendű lélekszámra alkalmazva egy „Nagyberlint” létrehozni, azaz a világszégyene berlini fal (DDR szóhasználatban „antifaschistischer Schutzwall” = antifasiszta védőfal) megépítésénél bábáskodni. [Lásd: Christa Wolf: Der geteilte Himmel című elbeszélését (1963, Kettészelt ég, ford.: Kovács Vera, 1964, ugyanekkor rendezte az azonos című filmet Konrad Wolf, aki moszkvai emigrációja után 1945-ben szovjet katonaként részt vett Berlin elfoglalásában, bátyja, Markus Wolf, a DDR kémelhárítás vezetője volt), de lehetne a cím kettéosztott égbolt, menny, mennyország is a DDR-tudatú, a szerelem helyett a szocializmust választó Rita és a Nyugat-Berlinbe távozó Manfred felett, akiket – még több mint 17 millió szerencsétlennel együtt – a DDR 1961-es körbekerítése választott szét egymástól (28 évig, így szerencsére nem mindenkit örökre).]
Az emancipáció jegyében a kelekótya határőrparancsnok férje által „orosz tehénnek” nevezett, amúgy egyáltalán nem unszimpatikus feleség (Domareckájá Júlia) fegyvert ragad, és kemény géppisztolysorozatokkal kísért szidalmakkal megkergeti az egész mihaszna őrszemélyzetet, így próbálva – legalábbis időlegesen – rendet teremteni. A gyakorta felhangzó fegyverdörgések általában az elégedetlenkedő temetési menet tagjainak a megrendszabályozására is szolgálnak, de ugyanilyen típusú fegyverekkel lőttek szitává vagy más módszerekkel öltek meg a német–német határon jóval több mint száz menekülőt, nem számítva a DDR vezetés által be nem ismert számokat.
Az önmagát lefokozó, őrnagynak szólított, de csak kapitányi váll-lapot viselő határőr parancsnok Gagarin-projekcióként kék pilóta egyenruhában pózol (és ne feledjük, Afganisztán 1979-es lerohanásában a legfontosabb szerepet a légierő játszotta), állandóan gyötri „szárnysegédjét” (Sőtér István), azt hol fel-, hol lefokozza (hadnagy, főhadnagy, „százados” – a hivatalos „kapitány” helyett megint szándékos nyelvbotlás lehet, mint a darab kezdetén a bekonferáló (Nagy Béla): „…a Tisza Horvátországban ömlik a Dunába” megjegyzése, de végül is 1956-ban sem Magyarországra, hanem „Egyiptomba” vitték a szovjet katonákat), akinek viszont csak egyszerű (harckocsizó?) katonai váll-lapja van (CA = Советская Армия = Szovjet Hadsereg). A magyarul már csak, ha nagyon akar megszólaló, terepszínű ruhában mozgó, gyakorta az őrtoronyból is lövöldöző határőr (Melnyicsuk Oleg) feletteseivel együtt kiveszi részét a beinduló csempészet megfékezésében (csempészáru többek közt a benzin és a cigaretta, a darabban is szinte mindenki és állandón dohányzik). Több irányban küzdenek az államéltető csempészet és konkrétan a csempészek ellen (Ukrajna–Magyarország viszonylatban is), közben Afganisztán fontosságát hangsúlyozza a testére tekert robbanótöltettel, szájában égő csillagszóróval ugrándozó afgán öngyilkos terroristatípus (Kacsur András) (egy 1980-as, tavaszi lembergi utam alkalmával ottani csempész-üzletelő fiatalember mesélt a titokban tartott afganisztáni veszteségekről), és valóban, az afganisztáni vereség 1989-ben a szovjetrendszer közelgő végét, vele együtt csatlós államai diktatúráinak bukását is jelentette.
Az ütemesen beiktatott, hazafias-férfias szovjet dalbetétek még pergőbbé tették a produkciót.
Nincs szó róla a darabban, de idekívánkozik az a 2012-es hír, hogy csempészalagutat találtak Kisszelmencen, amiről viszont eszünkbe jutnak a berlini fal alatt ásott, menekülésre szolgáló (ember)csempész alagutak is. Ilyen volt a Tunnel 57 (mert ezen át 57 személy menekült meg Kelet-Berlinből), amelynek ásásában és a szökés szervezésében Reinhard Alfred Furrer, később fizikus, egyetemi tanár és űrhajós is részt vett, és aki 1995-ben egy veterán Messerschmitt Bf 108 típusú repülőgéppel (lényegében a túl alacsony repülési magasság miatt másodmagával, Jurij Gagarinhoz hasonlóan) halálos balesetet szenvedett.
Gondolkozhatunk más ketté- vagy több részre szelt településeken, népeken, kultúrákon, országokon, így a „felnyolcadolt” Magyarországon is. Ha figyelembe vesszük, hogy a „ketrecbe” zárt DDR-ben (1961-től 1989-ig) 28 év alatt német nyelvterületen belül máig is (már eltelt 27 év a berlini fal lerombolása óta) alig kiheverhető, az emberek nyelvhasználatában is nyomon követhető változások történtek, akkor mit várhatunk egy, a többségi nemzet hatalmat gyakorlói önkényeskedésének már majdnem 100 éven át szinte teljesen kiszolgáltatott magyar közösségtől? Az 1989-es „rendszerváltás” nem feltétlenül volt javára a nemzeti kisebbségeknek, mint ahogy Szlovákia 2004-es EU-ba való belépése sem szolgálta egyértelműen a határátkelő ügyét, de a folyamat addigra már olyan állapotra jutott, köszönhetően a színmű írója, Zelei Miklós közreműködésének is, hogy a két Szelmenc között 2005. december 23-án megnyílhatott a gyalogos (és biciklis) határátkelő.

A fényképfelvételt Ruda Gábor készítette. 

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor