Rate this item
(0 szavazat)

 

gbn.jpg - 79.86 Kb

A fenti címmel nyílt kiállítás 2016. szeptember 16-án délután öt órakor – a Lábatlani Városi Napok keretében – a Gerenday Közösségi Ház kiállítótermében. A kiállításon a Nagy Háború időszakát bemutató lábatlani és piszkei vonatkozású emléktárgyak, fotográfiák, korabeli dokumentumok, ismeretterjesztő történelmi tablók mutatják be, és elevenítik fel a XX. század elejét.

Szabó Ildikó intézményvezető köszöntötte a megnyitóra érkezőket. A tárlatot Gerecsei Zsolt református lelkész nyitotta meg. II. Vilmos (1859. január 27.–1941. június 4.) a Német Birodalom császára 1914 augusztusában így indította útnak katonáit: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” Így indult, ezzel a „jó reménységgel” az I. világháború, és lett belőle a XX. század elejének pokla. Mi is indult így? „Az I. világháború” – a történelemkönyvekben. De az emberi emlékezetben: „a ’14-es háború”, „a Nagy Háború”. Az I. világháború 1914. július 28-tól 1918. november 11-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásával végződött. A háború közvetlen ürügye a szarajevói merénylet volt 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd trónörökös és feleségének megölése, de kitörésének valós okai egészen mások voltak. A hadi események a Szerbia elleni osztrák-magyar hadüzenettel kezdődtek meg, „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”- mondta I. Ferenc József.
Gerecsei Zsolt így folytatta megnyitóját: 1916. augusztus 18-án a katonák elvitték a harangokat a lábatlani templomokból. A nép sírt, de nem tehetett ellene semmit. 1916. augusztus 18-án a presbitériumot szokatlan időre, reggel hat órára hívta össze László János lelkipásztor. Az ok: előző nap délután négy órakor megérkezett Veisz Oszkár népfölkelő hadnagy, mérnök négy fölkelő katonával és egy hatalmas társzekérrel. Parancsuk értelmében az egyházközség két nagyobb harangját kellett leszerelniük és elvinniük. A lelkész kijelentette, hogy a 490 kg-os harang, mint Kálvin-emlékharang megmaradását kérvényezték. Erre válasz eddig nem érkezett, egyébként sem jelezték előre, mikor jönnek a harangokért. Ezért azt saját felelősségére ki nem adta. Másnap reggel hat órakor együtt volt a teljes presbitérium. A hadnagy bemutatta parancsát, mely szerint neki a két nagyobb harangot kell elvinnie. Erre a lelkész a toronyajtót felnyittatta, a harangozó a népfölkelő katonákkal a lelkész és a hadnagy jelenlétében a harangokat búcsúztatóul utoljára meghúzatta, s a harangok hattyúdalának elzengése után a katonák hozzáfogtak az „emlékharang” leszereléséhez, és este hét órára a legnagyobb harangot a lelkészudvar felőli ablakon, a nagy néptömeg jelenléte és könnyhullatása közben, minden kímélet nélkül a toronyból ledobták. Barbár, otromba, Isten elleni tett volt, egyikük sem élte túl a háborút. A harang nagy puffanással esett le. Mélyen belefúródott a földbe, de esése oly szerencsésen sikerült, hogy semmi baja nem történt, még csak meg se csorbult. A lelkész jelenti, hogy most szerelik a középső harangot le a katonák – ekkor egy nagy puffanás hallatszik be a templomba –, és most dobták le a toronyból. A lelkész tudomására adja az elöljáróságnak, hogy a gyűlés bevégezése után – midőn a katonák a harangokat társzekérre teszik – búcsúbeszédet fog tartani felettük, és az elnémult, leszerelt, harcba induló harangokat megáldja. Az elöljáróság a katonai parancsnokság azon intézkedését, hogy az egyház emlékharangját leszerelte és elviszi, fájdalmasan veszi tudomásul, de megnyugszik rajta, mert hisz hazánk védelmezése és az itthon maradottak biztonsága a cél. E szent cél megvalósítása szempontjából pedig nemcsak harangjainkat, hanem életünket is fel kell áldoznunk. Viszont nehezményezi a katonai parancsnokság azon eljárását, hogy kérésünk visszautasításáról, és a harangok elvitelének idejéről az egyházat előre értesíteni érdemesnek nem tartotta. Az elöljáróság megvárta, hogy a harangokat a katonák a befogott társzekérre feltegyék. Ekkorra felekezeti különbség nélkül a községből nagy néptömeg gyülekezett egybe. Az elnémult harangok láttára sírt, könnyezett mindenki. Ünneplőruhába öltözött leányaink a társzekérre feltett harangokat sok szép élővirágból font koszorúkkal halmozták el. Felzendült a „Hazádnak rendületlenül!” Ennek elhangzása után a lelkész mondott egy fohászt, utána megtartotta a néptömeg sírása és fel-felhangzó zokogása közben a búcsúbeszédét, végül megáldotta a harcba készülődő harangokat, hogy feltámadó új alakjukban, mint ágyúk, védelmezzék meg a magyar hazát és a nemzetet tömérdek ellenségeivel szemben. Ezután elénekelték az „Isten, áldd meg a magyart”, mire a társzekér a harangokkal megindult. Az ünneplőbe öltözött hajadonok és a lelkész elkísérték a lábatlani vasúti állomásig.
Novemberben meghalt I. Ferenc József osztrák császár és magyar apostoli király, az 1848-49-es magyar szabadságharc eltiprója, vérbefojtója. Mivel a világháború Lábatlan és Piszke háborúja is volt, méltó, hogy megálljunk emléke, és a hősök emléke előtt. 100 hősi halált halt neve van kőbe vésve a lábatlani és a piszkei emlékműveken. A piszkei hősi emlékművet id. Varga Ferenc szobrászművész (Székesfehérvár, 1906. május 29. – 1989. Florida) készítette, és 1930. november 2-án avatták fel. Varga Ferenc 1926 és 1932 között végezte tanulmányait a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán. Mestere Bory Jenő (1879 – 1959) volt. 1937-1938 között ösztöndíjjal a római Collegium Hungaricumban dolgozott. 1948-ban Caracasba vándorolt ki feleségével és fiával. 1960-ban az USÁ-ba költöztek, Detroitba, majd Delray-be. 1930-tól vett részt a Műcsarnok kiállításain. Köztéri művei: Hősi emlékmű (1941, Kiskunfélegyháza), Hősi emlékmű (Piszke, 2014 novemberében, a 100. évforduló alkalmából megtisztították), Zalaszántó, Székesfehérvár. A lábatlani emlékművet 1942-ben faragták és állították. Ezek a hősök a magyar vitézség történetébe tartoznak! Nem „bűnösök, nem elhallgatásra, nem szégyenre méltók. Hősök, a mi hőseink, a mi őseink. Derekasan helytálltak az olasz, lengyel, albán, orosz hadszíntereken.
A kiállításon láthatók: katonaképek, bajonettek, kitüntetések, rohamsisakok, katonaláda, hadifogoly-kézimunkák (tükörtartó fafaragások, díszvázákká alakított rézhüvelyek), rézmozsarak, korabeli fényképezőgép, imakönyvek, újságok, katonai okiratok, levelek a frontról és a hadifogolytáborokból, katonadalok. Az egyik: „Ferenc József hadat üzent a szerbeknek, a szószegő királygyilkos nemzetnek”. A másik: „János, János, János a mi nevünk…”, „Bakter Kárász János háriádái az I. Világháborúból”- A háború alatt behívták katonának, és megtették kürtösnek. Nem sokáig kürtölt, mert egyszer, mikor erősebben megfújta a kürtöt, az összecsavargatott rézcső teljesen kiegyenesedett. – Mint katona látott egy akkora káposztafejet, hogy egy egész ezred tartott alatta pihenőt. Be is savanyították, akkora dézsát kellett neki csinálni, hogy az ácsok - akik benn dolgoztak a dézsa belsejében - olyan messze voltak egymástól, hogy nem hallották egymás kopácsolását. – Eljutott a háború alatt Bécsbe is. Látta azt a konyhát, ahol a hadsereg részére főzték az ebédet. Akkora kondérok voltak, hogy a szakácsok csónakban ülve evezőkkel kavargatták a bablevest. A krumplifőzeléket vascsöveken kompresszorral nyomatták ki az olasz frontra. – A háború alatt léghajón fűtőként dolgozott. Egyszer járt Lábatlan felett is, és ledobta édesanyjának a szennyest, hogy mossa ki, majd érte jön. – Katonaként akkora templomban járt, hogy lovas futárok vitték szét a prédikációt a hívek között.
Az évszázados évfordulón egy lábatlani katonasors felidézésével emlékezzünk hőseinkre. Tar Sándor 1882. október 27-én született Lábatlanon. Családja az egyszerű emberek életét élte. Édesapja, Tar István, dunaalmási származású volt, Lábatlanon fizikai munkás. Édesanyja a lábatlani Csizmazia Erzsébet volt, napszámosként élt. Tar Sándor korán kivette részét a munkából: már 12 éves korától folyamatosan a kőbányászatban, a kőfaragó iparban dolgozott. Munkakönyvében szinte minden lábatlani, piszkei, süttői kőbánya és kőfaragó bejegyzése megtalálható. Dolgozott a nyergesújfalui cementgyárban is, sőt Rozsnyóra is eljutott. 1903-1906 között a Császári és Királyi 26. Gyalogezred 8. századában, Győrött töltötte katonaéveit, mint „császári és királyi gyalogos”. Kiképzése során a „gyakorló lövésnél 65 találati százalékot ért el, lövésszé kineveztetett és a lövészkitüntetés viselésére jogosult.” (Győr, 1906. szeptember 14.) Lövészként fejezte be „tényleges” szolgálatát. Emléklapján, Ferenc József képe mellett, katonai büszkeséggel írt hazafias versezet olvasható: „Ha a hon veszélyben lészen, ott leszek én harcra készen. Félre teszek minden munkát, hogy megvédjem a hazát.” Talán Ő sem gondolta, hogy ez életében valósággá válik. De addig még van néhány év: folytatja a munkát, kőbányák, kőfaragó üzemek. 1913. november 25-én kelt „Házassági szerződésük” Kalmár Lídiával. A vőlegény megígérte, hogy ha gyermektelenül hal meg, feleségére 100 koronát hagy, és ha özvegye nem megy férjhez, holtig a házában lakhat. A menyasszony, szintén gyermektelen halála esetére, férjének „egy tisztességes tollas ágyat ígért.” A házasság viharfelhők alatt köttetett: 1914-ben kitört a háború. Tar Sándor hadba vonult. 1916 áprilisában már katona. 1917. január 8-án készült róla a fronton egy egész alakos katonakép. Családját más vonatkozásban is érinti a háború: sógora, Kalmár Zsigmond már az 1914. év karácsonyát a fronton tölti, ugyancsak a 26. gyalogezredben, de a 7. században. A két sógor tehát ugyanazon ezred két századában szolgált. Ez mégsem jelentette, hogy sokat tudtak volna egymásról. Fennmaradt városunkban egy olyan katonakép is, amelyen az egyik testvér a másik alakulatnál szolgáló testvérnek azt írja, hogy képét azért küldi, mert legalább így láthatják egymást. Tar Sándor 1917 tavaszán ad jelt magáról. Tábori levelezőlapja megrendítő: egy csata utáni, elpusztított környéket mutat, egy távolba néző katona ül egy megrongálódott emlékmű (kereszt?) tövében. Nagyon nehezen kibetűzhető sorai így szólnak: „Szeretet kedves feleségem és kedves anyám kivánom a jó istentől … a legjobb egésségben találja. Én is egésséges vagyok mejet igaz szivemből kivánok. Igy néz ki egy falu a harcz közelébe … ez a szobor van csak épen az egész falubol aki előte ül a regement … és az a gömbölü forma egy kút. Így pusztul el minden. Maradok szeretetel férjed. Kivánok Boldog Pünkösdi ünnepeket a távolbol. Isten veletek és velem.” Tar Sándor életben maradt a pusztító háborúban, és hazatért szülőfalujába, Lábatlanba. 1919-ben újra munkába állt, a két világháború között községünk megbecsült tagja. Az I. világháború poklát túlélt katona 1945. március 25-én, a II. világháború utolsó napjaiban, szülőfalujában aknatalálat következtében hunyt el.
Popovics György, a megyei közgyűlés elnöke beszédében köszöntötte a kiállítást, és hangsúlyozta a Nagy Háborúban résztvevő lábatlani és piszkei katonák helytállását. Mindezt jól bemutatja a tárlaton látható tablóképek sorozata, valamint a vitrinekben kiállított eredeti és korabeli tárgyak összessége. Örömét fejezte ki, hogy az utókor, a helyi közösség nem felejtkezik el az elődökről, különösképpen a hősi halottairól.
Dinnyés István, Lábatlan város polgármestere is köszöntötte a megjelenteket, és köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik létrehozták ezt a tárlatot, és a színvonalas emlékező kiállításra kölcsönadták féltve őrzött tárgyikat. Hangsúlyozta Nádasiné Balatoni Anna helytörténész kiváló és értő munkáját, amellyel megrendezte ezt a rendkívüli és nagy érdeklődésre számot tartó emlékkiállítást. Majd vázolta a Városi Napok programsorozatát, amelyre mindenkit szeretettel meghívott. Ezzel megnyitotta az I. világháború 100 éves évfordulójára rendezett emlékkiállítást. Nádasi Lászlóné megköszönte a Komárom-Esztergom Megyei Levéltárnak a kiállításra adott tablókat.
Ezek után Szabó Ildikó kellemes nézelődést kívánt, és utána minden érdeklődőt arra invitált, hogy a díszterembe átfáradva, hallgassuk és nézzük meg Zsombolyai Sándornak, Sziklay Kálmán magyar királyi nyugalmazott honvéd huszár ezredes dédunokájának vetítéssel kísért előadását. Többünket érdekelt az „Egy magyar katonatiszt és családapa emlékére” című előadás, annál is inkább, mivel egy helyi kiválóságról volt szó. Sziklay (Krachenfels) Kálmán 1868. február 13-án Pesten született. Középiskoláit Esztergomban, a gazdasági akadémiát Keszthelyen végezte. A 8. huszárezrednél töltötte önkéntes évét, majd ugyanezen ezredben szolgálva tovább 1891-ben hadnagy, 1914-ben pedig őrnagyi rangot ért el. A világháborúban az 5. lovashadosztálynál a 7. ezredben az orosz fronton 1914. október 21-én sebesülten az oroszok fogságába került, és csak 1921 novemberében térhetett haza az első túszszállítmánnyal. 1919-ben lett ezredes, és 1923. április 1-jén vonult nyugalomba. 1939. április 14-én halt meg Budapesten. Felesége: Reischl Etelka (Keszthely, 1872. szeptember 7. – Budapest, 1935. július 16.). Sírjuk: Lábatlan, Rákóczi Ferenc úti katolikus temető. Gyermekeik: Sziklay Erzsébet Zsuzsanna (Keszthely, 1896. július 19. – Piszke, 1992. január 29.), Sziklay Stefánia Etelka (Varasd, 1897. december 8. – Budapest, 1959. december 10.).
Az első világháború kitörése súlyos terhet jelentett a Sziklay család életében is. A pápai huszárezred mindjárt a mozgósításkor az északi harctérre került. Sziklay a szatanovi szerencsétlenséget elkerülve részt vett a galíciai Kárpátok előterében vívott harcokban. Itt érte a szerencsétlenség. 1914. október havában Sztrij város közelében, egy tiszti járőrrel felderítést végezve, egy erdőszélen haladtak, amikor az abból előretörő kozák csoport hirtelen körülfogta és foglyul ejtette őket. Több mint ötévi hadifogság után hazafelé igyekezett, amikor Moszkvában egy keszthelyi kommunista árulása következtében újból fogságba vetették. Innen aztán – súlyosan megrokkanva – csak 1921-ben tudott a Svéd Vöröskereszt segítségével hazavergődni. A családtagok kitörő örömmel fogadták a sokat szenvedett, ősz katonát.
A háború kitörését követően a Sziklay családnak is ott kellett hagyni a Komárom vármegyei Piszke (ma Lábatlan) községben levő házukat. A nagy házat a ritka szép kerttel fenntartani nem volt gazdaságos. Így a család bútorait Keszthelyre szállította, ahol azokat a Sörház egyik malátaszérűjében raktározták el. Etelka néni két lányával atyja Deák Ferenc utca 24. szám alatti házában kapott elhelyezést. Sziklay Kálmán apósa elhalálozását követően minden idejét és erejét az örökölt cserszegi szőlőre fordította, és azt az igen komoly és megfontolt Zsuzsi leányának segítségével minőségileg is feljavította. A szőlészkedést Etelkának 1935-ben vakbélgyulladás miatt bekövetkezett halála után, kisebb erővel ugyan, de egészen haláláig folytatta. A Sziklay család tagjai Piszke és környékén közszeretetben álltak, így érthető az az óriási és őszinte részvét, amely a szülők távozását kísérte. Reischl Etelka 1935. július 16-án, férje, Sziklay Kálmán 1939. április 14-én halt meg, így nem élték meg a II. világháború borzalmait.

Sziklay Kálmán katonai életútjának vázlata:
1889. június 11. – felavatták Keszthelyen, mint önkéntest.
1889. augusztus 18. – saját kérelemre áthelyezték a honvédséghez.
1889. október 1. – bevonult a központi lovas iskolába, mint a magyar királyi 8. honvéd huszárezred állományába tartozó önkéntes.
1890 – tartalékos hadnaggyá léptették elő.
1891. február 20. – bevonult próbaszolgálatra a 8. honvéd huszárezred II. osztály 4. századához.
1892. május 1. – tényleges hadnaggyá léptették elő.
1896. május 10. – hadnagyként a katonaság ügyeit képviselte Keszthely városában a millenniumi ünnepekkor.
1896. május 1. – főhadnaggyá léptették elő.
1896. november 15. – főhadnagyként dicséretben részesült.
1903. november 1. – főhadnagyként a varasdi 10. ezred verőcei osztályától Pápára áthelyezték.
1904. május 1. – főhadnagyként áthelyezték Pápáról Zalaegerszegre.
1905. május 1. – századossá léptették elő.
1909. szeptember 13. – Varasdon dicséretet kapott.
1912 ősze – századosként Verőcéről Pápára helyezték át.
1913. március 1. – kifogástalan munkája elismeréseként a királytól megkapta a III. Osztályú Katonai Érdemkeresztet.
1913. április 30. – az Úrlovasok Szövetsége, a Magyar Lovas Egylet és a Megyei Lovas- és Agarász Egyesület közös rendezésében Pápán megrendezett megyei lóverseny első napján a huszárezred saját tiszti lovainak akadályversenyén 3. helyezett lett.
1914 szeptember – a 23. honvéd lovas dandárban szolgált. A 23. lovas dandár állt a 6. zalaegerszegi, a 7. pápai és a 10. varasdi honvéd huszárezredekből. Parancsnoka deybachix báró Zech Colbert ezredes, vezérkari főnöke Schwarz Géza vezérkari beosztású főhadnagy volt. A dandár parancsnoksága a keleti frontra való kivonulása előtt Zalaegerszegen állomásozott.
1914. szeptember 30. – a pápai 7. honvéd huszárezred I. osztályának parancsnoka.
1914. október 21. – reggel 8 órakor a mraznizai ütközetben orosz fogságba került.
1915. március 1. – altanácsnoki kinevezést kap (őrnagyi kinevezés).
1918. január 22. – a III. Osztályú Tiszti Katonai Szolgálati Jel kitüntetésben részesült.
1921 november – a hónap első napjaiban az első tisztszállítmánnyal érkezett haza Csótra.
1922. október 1. – a budapesti körletparancsnokság létszámfeletti állományába tartozott.
1923. február 1. – tanácsnoki kinevezést kapott (alezredesi kinevezés).
1923. április 1. – nyugdíjba vonult.
1927. szeptember 23. – a magyar királyi honvéd lovasság tényleges állományába ezredessé kineveztetett Gödöllőn, utólag 1919. november hó 1-jével, 1920. május 1-jei ranggal.
1928 december – nyugalmazott ezredesként József főhercegtől Emléklapot kapott.
1930. július 19. – Háborús Emlékérem adományozásban részesült.
1939 – haláláig a Nyugalmazott Katonatisztek Országos Szövetségének volt rendes tagja.
Sziklay Kálmán megkapta a Vaskoronarend a kardokkal magas kitüntetést is. Elnöke volt a Levente Egyletnek, a Polgári Lövészegyesületnek, valamint a római katolikus egyháznak volt világi elnöke. Gyermekei: Erzsébet Zsuzsanna, dr. Tulassay Józsefné és Stefánia Etelka, Zsombolyay Sándorné.
A világháborúban a központi és az antant hatalmak álltak egymással szemben. A háború alatt először vetették be harci alkalmazásra a géppuskát, a kézigránátot, az aknavetőt, a lángszórót, a gyorstüzelő ágyút, a repülőgépet, a harckocsit, a harci gázt.

A Szent Korona országainak embervesztesége (katona):
833 ezer hadifogoly, 1 millió 492 ezer sebesült, 531 ezer hősi halott. Az első világháború első áldozata magyar honvéd volt, az abádszalóki Kovács Pál, akit Zimonynál, a Száva partján lőttek le a szerbek. Az utolsó áldozat az amerikai Henry Gunther volt, akit 1 perccel 11 óra előtt (a háború vége) lőttek le.

A kiállítás megrendezéséhez a tárgyi emlékeket kölcsönadták a saját gyűjteményükből:
Esztergomi Megyei Levéltár, Zsombolyai Sándor, Nádasi Lászlóné, Gere Imre, Gere Máté, Gibusz Emil, Novák Géza, dr. Alföldi Kálmán, Gerecsei Zsolt. Tárgyak kerültek még a kiállításra Szenes János hagyatékából, vitéz Kalmár János hagyatékából, Németh Lajos hagyatékából, Németh Gy. János hagyatékából.
A tárlat 2016. október 14-ig, hétfőtől péntekig, 9 órától 16 óráig tekinthető meg.

Hősök, kik a hazának védelmébe elhunytatok, nyugodjatok békében!

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor