Könyvtári est Kalász Mártonnal

Írta: Filemon Béla 2014. június 17. kedd, 15:17
Rate this item
(0 szavazat)

hhz.jpg - 230.33 KbIdén szeptemberben lesz nyolcvan esztendeje annak, hogy Kalász Márton költő, író, műfordító megszületett a dél-baranyai faluban, Sombereken. Talán ez adta az alkalmat (no meg a 85. Ünnepi Könyvhét) arra, hogy a Helischer József Városi Könyvtár június 16-án vendégül lássa a tavaly Kossuth-díjjal kitüntetett, kétszeres József Attila-díjas szerzőt, akivel Ruda Gábor szerkesztő, kisebbségkutató és Wernke Bernát költő beszélgetett. Mindhárman sok-sok évet töltöttek el Németországban, ezért számos közös téma adódott az est során. Miután a hallgatóság elhelyezkedett a könyvtárban, és a kamerák is beálltak, Várady Eszter igazgatónő köszöntötte a megjelenteket, majd Wernke Bernát vette át a szót, hogy visszaterelje az emlékezetet Kalász Márton szülőfalujába és az 1930-as évek közepére, utalva arra, hogy a költő gyermekkorában szinte egyáltalán nem tudott magyarul, mi több, némettudása is igen távol állt még a „Hochdeutsch”-tól.

Ifjúkori emlékeit felidézve, Kalász Márton helyt adott az állításnak mondván, hogy az akkori magyar törvények lehetővé tették a települések számára a kisebbségi, ez esetben a német nyelv használatát az oktatásban. Somberek lakóit javarészt a svábok tették ki a magyarok és a szerbek mellett, de ez utóbbiak is beszéltek németül, mert ez volt az összekötő nyelv. Visszaemlékezett arra, hogy Mohácson magyar rokonok laktak, és a látogatások alkalmával egyik nagybátyja tolmácsolt. A második világháborút követő évek jelentős változást hoztak mind a falu, mind a család életében. Nemzetközi egyezmény írta elő, hogy a magyarországi sváb férfiakat nem a magyar, hanem a német hadseregbe kell besorozni. A háború végén apja is megkapta a behívót, majd néhány hónapra rá Ausztriában orosz fogságba került, de súlyos asztmája miatt annyira legyengült a szervezete, hogy Sopronban kitették a rabszállító vonatból. A helybéliek azonban beszállították a kórházba, ahol néhány hónap alatt úgy felépült, hogy haza tudott menni. Teljesen mégsem állt helyre az egészsége, 1947-ben meghalt. Eközben a faluban megkezdődtek a ki- és betelepítések. Érkezetek magyar családok a Felvidékről, de rá nyelvileg legmélyebb hatást a bukovinai székelyek tették, talán ennek köszönhető, hogy első verseit magyarul írta az iskolában, pedig tízéves koráig nem is beszélte a nyelvet. Ezen gyermekkori élményeiből táplálkozik a Téli bárány című regénye.
A negyvenes évek végén a ciszterciek pécsi gimnáziumába került, ahol nagyon rácsodálkoztak az áltata használt magyar nyelvre, amely felvidéki és székely elemekkel vegyült. Egyik tanára, Ágoston Julián a következő kérdéssel fordult hozzá: „Édes jó fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?” Később viszont ez a tanára küldte el verseit Rónay Györgynek, aki akkoriban a Vigilia szerkesztője volt. Kalász Márton kitért néhány szó erejéig az 1956-os forradalomra, amikor szülőfalujában ő szavalta el a Nemzeti dalt. Megjegyezte, hogy Mohácsról teherautókon csoportosan érkeztek az uszítani szándékozók, de ezeket a somberekiek rendre visszafordították a nyugalom megőrzése érdekében. Wernke Bernát egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy 1958-ban éppen ezen a napon végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált és társaikat.
A gimnáziumot követően Kalász Márton úgy döntött, hogy a fővárosba költözik, ahol Kormos István vette pártfogásába a fiatal költőt. Dolgozott többek között a Falurádió című műsor riportereként, aminek köszönhetően bejárhatta az országot. Ezt követően lehetősége nyílott arra, hogy 1971-től az éppen akkor megalapított (kelet-)berlini Magyar Kultúra Házában négy évet dolgozzon, ahol gyakran kemény csatákat kellett vívni a minden változásra idegesen reagáló kelet-német hatóságokkal. Visszaemlékezett egy esetre, amikor Aczél Györgyöt nem akarták beengedni az intézetbe, mert a szemükben túlzottan elnéző, „liberális” politikusnak számított. Berlini tevékenysége után húsz évvel Stuttgartba került, a Magyar Kulturális és Tájékoztató Központ igazgatójaként.
A beszélgetés végén Wernke Bernát felsorolta Kalász Márton kitüntetéseit, díjait (legújabb a Magyar Örökség díj, Esztergomhoz legközelebb áll a Balassi Bálint-emlékkard), majd reményét fejezte ki, hogy hamarosan a Nobel-díj is közéjük kerül. Kalász Márton erre azt felelte, úgy van ezekkel a díjakkal, mint a versekkel: „Ha várja az ember, nem jön. Ha már nem is várja, akkor talán megérkezik.”

P.s. Kalász Mártont elkísérte a könyvtárba felesége, Filippinyi Éva, a Magyar Rádió munkatársa.

Filemon Béla

Filemon Béla

Filemon Béla az esztergomi Tanítóképző Főiskolán végzett kommunikáció-művelődésszervező szakon. Bár egy ideig az Esztergomi Városi Televízió szerkesztője volt, figyelme főleg a nyomtatott sajtóra irányult, írásait az Esztergom és Vidéke című lapban rendszeresen lehetett olvasni. Hosszú évek óta tevékeny tagja és szervezője az Esztergomi Klubszínpadnak, előadásaikat a környék számos településén láthatták.

Az oldalt készítette:

Elérhetőségek

Telefon: +36 30/911 49 65

E-mail: info@evid.hu

Olvasói Levelek: olvaso@evid.hu

Impresszum

Esztergom és Vidéke - Társadalmi és Kulturális Folyóirat

  • Kiadó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
    Címe: 2085 Pilisvörösvár, Szent János u. 8.
    Kiadásért felelős: Ruda Gábor
     
  • Főszerkesztő: Filemon Béla
  • Szerkesztők:

               Németh Gabriella
               Szűcs Katalin
               Horváth Gáborné
               Tátyi Tibor